Pannon Filharmonikusok

Eszter pécsi, így magától értetődő volt, hogy ebben a városban keres munkát magának, amely rövid átmeneti időszakot követően állandóvá vált. Ő is, mint a legtöbb muzsikus, akivel eddig beszélgettem, természetesnek tartja, hogy erre a pályára lépett. Annak viszont nem biztos, hogy minden körülmények között örülne, ha a lánya is erre a pályára lépne. Miért? A zenészek, művészek élete nem szokványos, számos lemondással jár, az időbeosztás sem feltétlenül a legkedvezőbb egy gyermekét egyedül nevelő édesanyának. A bérekről már ne is beszéljünk.

- Ön nagyon fiatal, mikor kezdett a zenekarban játszani?
- Először 2011-ben játszottam a zenekarral, de még csak kisegítő státuszban, melyet egy tíz hónapos szerződés követett. 2012-ben sikeres próbajáték után felvételt nyertem Eszékre, az ottani színház zenekarába-ahol a volt férjem is muzsikál-,melyet elfogadtam. A sors fintora, hogy amikor felmondtam a PFZ-nél, még azon a nyáron újra jelentkeztem Pécsett munkára. A színháznál sajnos nem tolerálták, hogy kezelésekre járok annak érdekében, hogy gyermekünk szülessen, így ezt a döntést hoztam, melyet a mai napig nem bántam meg, hivatalosan tavaly szeptembertől játszom újra a Pannon Filharmonikusoknál.

- A legtöbb zenésznél a családban találunk zenekedvelő, vagy hangszeren játszó rokonokat. Önöknél is így van?
- Édesanyám trombitált kiskorában, amit sajnos abbahagyott, ezt a mai napig bánja, apai oldalról pedig több zenész és művész is fellelhető. A húgom és az öcsém szintén hegedültek, de mindketten egy idő után abbahagyták.

- Ön viszont nem hagyta abba, sőt töretlenül fejleszti hangszeres tudását, mint zenekari tag. A legtöbb művész, akivel eddig beszéltem mind arról számolt be, hogy ez nem lehetett kérdés, zenésznek születtek. Ön is?
- Igen, valóban ennyire egyszerű a dolog, amióta az eszemet tudom, erre a pályára készülök. Pedig nem is a szüleim írattak be a zeneiskolába, hanem az ének-zene tanárom javasolta, hogy tanuljak zenét, mivel tisztán énekeltem és jó volt a hallásom is. Persze én nem hegedülni, hanem zongorázni szerettem volna, de nem volt akkoriban elég zongoratanár, így lett belőle hegedű. Ehhez az is hozzájárult, hogy a TV-ben éppen előtte láttam játszani Yehudi Menuhint, akinek elbűvölt és magával ragadott a játéka, így nem volt igazán nehéz váltani.

- Egy kisgyerek számára nem könnyű hegedűn tanulni. Sokan mondják, hogy a sikert későn ízleli meg egy hegedűs.
- Számomra nem volt kínlódás, játéknak tekintettem, mellesleg kiváló tanárom volt Zsoldos Attila személyében, aki most kollégám is egyben. Ilyen kicsi a világ, a tanítványok is felnőnek egyszer. Emlékszem, hogy az ujjaim sokszor voltak vízhólyagosak és vérhólyagosak a sok pengetéstől, de annyira tetszett a hangszer és olyan kitartó voltam, hogy mindez nem zavart. Önmagam kiteljesedését éreztem zenélés közben.

- A zene mellett milyen műveltségterület érdekelte Önt?
- Inkább humán érdeklődésű voltam mindig, a matematika és a fizika nem annyira érdekelt és nem kötött le. A sport volt az, ami kiegészítette és színesítette az életemet, szerencsére ez a mai napig megmaradt, szeretek mozogni, sportolni, illetve táncolni!. Egyébként a zenéhez is kell energia és állóképesség, már csak ezért is fontos ez számomra.

- A pécsi művészeti középiskolai évek után, Szegeden végzett felsőfokú tanulmányokat.
- 2004-ben felvételiztem Szegedre, a főiskolára, mert Pécsett még nem indult egyetemi képzés, melyet valójában szerettem volna elvégezni. Egy évvel később persze Pécsett megnyílt erre a lehetőség, de addigra megszerettem az alföldi nagyvárost és kiváló tanáraimat, így ott végeztem.

- Innen egyenes út vitt a PFZ-hez?

- Az eredeti elképzelésem szerint Németország lett volna a cél, nem csak a nagyobb fizetés miatt, hanem mert családunk erős szálakkal kötődik ehhez a nyelvterülethez, őseim a XV. századig visszamenően onnan származtak. Ráadásul a volt férjem is német ajkú családból származik, ő Münchenben végezte zenei tanulmányait, így újabb szál kötött minket oda. Aztán az élet másképp alakította a sorsunkat, nem sikerült a német munka, így maradtunk otthon.

- Azért ez nem feltétlenül volt kudarc?
- Nem, nem így éltük meg. Utána kezdtek hívni a PFZ-től kisegítő zenésznek, majd a „baba-projekt” is elindult és sikerrel zárult.

- Amikor „alkalomadtán” játszott itt, milyennek látta a zenekart?
- Fantasztikus volt beülni egy ekkora zenekarba, nagyon boldog voltam, hogy itt játszhatok. Nem is akárkikkel, hiszen csodálatos művészek vannak a zenekarban, többen közülük tanítottak is engem.Nagy örömömre szolgál, hogy együtt muzsikálhatok a gimnáziumi hegedűtanárommal is, Simonné Kiss Gyöngyivel, akinek a hegedűjátéka nagyon inspirál engem és akire a mai napig felnézek!  Korábban a zenekart a POTE aulájában (szerk.: az egykori Pécsi Orvostudományi Egyetem) is hallgattam, de bent ülni köztük és játszani velük a Kodály Központban, ez egészen más. Minden alkalommal csodálatos érzés.

- Amikor nem koncertezik és nem gyakorol, akkor mit szokott csinálni?
- Próbálok minél többet a három és fél éves kislányommal lenni. Bár a zenészek munkája kötetlen, de ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy bármikor adódhat egy fellépés, koncert, legyen az hétvége, vagy olyan alkalom, amikor mások pihennek, vagy éppen ünnep van. A külföldi fellépések is sok időt elvesznek, bár nem panaszkodom, hiszen ezek fantasztikus lehetőségek, de mégis, én egy gyermekét egyedül nevelő anyuka vagyok, akinek az a legfontosabb, hogy minél többet legyen a gyermekével, akkor is, ha az apukája is sokszor elviszi és foglalkozik vele.

- Vannak a zenekarnak különböző projektjei, ezekben részt vesz?
- Decemberben nagy örömmel léptem fel a kisgyerekeknek szóló Csigaház című előadás sorozaton, a decemberi műsornak Ezüsthegedűk volt a címe. Négy hegedűs, velem együtt egyórás műsort adott a gyerekeknek, amely a karácsony hangulatát alapozta meg, a hangszerünk csodálatos hangjával. Nagyon élvezte a kis közönség.

- Jó kapcsolata van - már csak a saját lánya miatt is - ezzel a korosztállyal, ha jól látom?
- Nagyon szeretem ezt a három év körüli generációt, a szülés előtt is nagyon kötődtem a gyermekekhez. Ha nem zenész lettem volna, akkor bizonyára óvó néniként dolgozom most valahol.

- A családjából kiindulva a kicsi is tanul zenét?
- Bizony, a lányom a Koch Valéria Óvodába nyert szeptemberben felvételt. Szerencsére az óvoda vezetése fontosnak tartja, hogy már kis korban elkezdődjék a gyermekek zenei nevelése, fejlesztése, így minden héten van zeneóvoda. Az óvodaválasztás egyik fontos szempontja a német nyelv és kultúra megismerése volt, másrészt a zenei tanulmányokhoz való hozzáférés. Az ottani pedagógusok szerint nagyon ügyes, jó a hallása és szépen énekel. Sok mondókát és magyar népdalt is tanul ott a német mellett.

- Akkor ő is elindult az anyuka pályáján?
- Azt támogatom, hogy zenét tanuljon, de azt nem feltétlenül, hogy hivatásos zenész is legyen. Nem igazán használ a szakma időbeosztása a családi életnek, ahogy egy művészi pálya sem. Legyen elég egyelőre, hogy én művelem ezt kettőnk közül. Magamon érzem, hogy anyaként, háztartást vezetve, zenekari tagként sokat gyakorolva, mennyire megterhelő mindez.

- Ha egy jó tündér teljesítené most egy kívánságát, mi lenne az?
- Ha lehetne egy kívánságom, akkor azt szeretném, hogy a koncertműsor nehézségével arányos legyen a próbarend, illetve két műsor között lehessen egy kicsit többet pihenni és lelkiekben is felkészülni a következő koncertre. Az egész éves program nagyon nehéz darabokból áll, vonósként mindegyikben van szerepem, ezért nagyon fárasztó egy-egy évad.

- Cseh Tamás után szabadon. „Tíz év múlva mi lesz?” Hogyan képzeli a jövőjét?
- Ugyanitt, a zenekarban, tisztességes fizetéssel és ugyanebben a szerethető, művészetkedvelő városban. Bízom benne, hogy egy társsal kiegészülve, ami éppen most van alakulóban, de ennek az „alanyát” fedje ”balladai homály”…

Forrás: Bereczki Lajos (www.pecsiriport.hu/)