Pannon Filharmonikusok

A szerző kritikai írását az alábbiakban szöveghűen közöljük:

Alternatívák lemeze

Befejezetlen művek, félbemaradt kompozíciók idegen kéztől származó befejezése, átdolgozások és alternatív változatok – érdekes területe ez a klasszikus zene történetének. Ahány eset, annyiféle, de vannak alaptípusok. A legismertebb példa Schubert Befejezetlen szimfóniája, amelyről máig nem derült ki egyértelmű bizonyossággal, miért csupán két tétele készült el. Tény, hogy Schubertet nem a halál akadályozta meg a befejezésben, mint Mozartot a Requiem, Puccinit a Turandot, Berget a Lulu, Bartókot a 3. zongoraverseny esetében. Ezek is híres példák, más-más végkifejlettel: Mozart Requiemjét tanítványa, Süssmayr egészítette ki, ez a műalak kanonizálódott, az utókor azonban bírálattal illette Süssmayr munkájának színvonalát, és ezért más kiegészítések is születtek, melyeket szintén játszanak Süssmayré mellett. Puccini Turandotját Franco Alfano, Bartók 3. zongoraversenyét Serly Tibor viszonylag hamar befejezte, de nem minden torzóként maradt mű jutott ilyen gyorsan révbe: Berg Luluját, miután Schönberg nem vállalta a befejezést, az özvegyi tilalom miatt évtizedekig csonkán kellett előadni, Friedrich Cerha kiegészítése csak negyvenkét évvel a kétfelvonásos változat 1937-es bemutatója után, 1979-ben kerülhetett közönség elé Párizsban, Pierre Boulez vezényletével. Még különösebb eset Bartók Brácsaversenye, amelyből oly kevés eredeti szerzői nyersanyag maradt fenn, hogy Serly Tibor valójában nem kiegészítette, hanem Bartók vázlatai alapján megkomponálta a művet, amelyet a Bartók-kutatók éppen ezért nem is fogadnak el a zeneszerző saját kompozíciójaként, noha a művet rendszeresen játsszák.

Csajkovszkij közkedvelt variációsorozata, a csellóra és zenekarra komponált Változatok egy rokokó témára (op. 33) minden eddiginél bizarrabb történet. A zeneszerző a művet 1876/77 fordulóján komponálta a Moszkvai Konzervatórium tanára, Wilhelm Fitzenhagen megrendelése nyomán. A csellista sikerrel be is mutatta a művet, de nem volt elégedett vele: nem érezte elég hatásosnak. És mivel sajátjának gondolta („én rendeltem a művet, tehát az enyém”), úgy vélte, joga van kénye-kedve szerint alakítani. Csajkovszkij nem értett egyet, sőt tiltakozott, Fitzenhagen azonban kicselezte őt, sőt a kiadót, Jürgenszont is, aki végül a csellista verzióját jelentette meg. Így hosszú időre Fitzenhagen változata terjedt el és vált népszerűvé, amely azonban jelentősen eltért Csajkovszkijétól. Fitzenhagen jószerével csak a témabemutatást és az első variációt, valamint a mű végén a kódát hagyta a helyén, más részletek esetében azonban sorrendi cseréket eszközölt. Olyan változat is akadt, amelynek végére egy másik variáció befejezését illesztette – és olyan is, amelyet egyszerűen elhagyott. A ma általánosan elterjedt hitelességigény szellemében barbárságnak véljük az efféle garázdálkodást, de nem árt történeti aspektusból is rápillantani a jelenségre. Csajkovszkij és Jürgenszon idejében már léteztek kritikai kiadások, de a filológia még nem állt fejlődésének mai fokán, a zenei közgondolkodásban pedig a sikerorientált gyakorlatiasság szelleme uralkodott. Nem számított nagy véteknek belekomponálni bárki művébe, s ha az új megoldás hatásosabbnak tetszett, azt választani.

A Rokokó-variációk csajkovszkiji eredetije az elmúlt évtizedekben elsősorban Raphael Wallfisch fáradozásai nyomán került az érdeklődés előterébe. Ma már gyakori, hogy egy csellista – például Julian Lloyd Webber vagy Steven Isserlis – nem a Fitzenhagen-változatot, hanem az eredetit játssza. Ezt teszi néhány éve Perényi Miklós is. Várdai István nemrég a pécsi Pannon Filharmonikusok társaságában, Bogányi Tibor vezényletével lemezt készített, érdekes ötletet valósítva meg: a korong elején a Csajkovszkij-féle eredetit, a végén a Fitzenhagen-féle átdolgozást adja elő. Döntsön a hallgató. Ami engem illet, megszoktam és szeretem Fitzenhagen célratörően népszerű hangvételű átdolgozását, de élvezettel hallgatom Csajkovszkij eredetijét is – és aligha tudnám megmondani, melyiket vélem jobbnak, mindkettőnek mások az erényei. Ami pedig Várdai István áradó hangú, éneklő csellójátékát illeti, a frissen pergő gyors szakaszok eleganciája, a tolmácsolásból áradó mozarti derű és könnyedség, a zenélés szabadsága és a dallamformálás beszédessége mindkét változatban lenyűgöz, ráadásként pedig még arra is figyelhetek, mikor játssza a művész a két felvételen ugyanazt a részletet egy kicsit másképp. A Pannon Filharmonikusok Bogányi Tibor vezényletével úgy muzsikálnak, ahogyan egy európai szimfonikus zenekarhoz illik: pontosan, árnyaltan, kifejezőn és gondozottan.

Örömteli bónusz, hogy a felvétel nem „csak” a Rokokó-variációk két alakját tartalmazza, hanem a kettő között másféle alternatívát is kínál: stilárisat. A variációk köztudottan a klasszika előtt hódoló, Mozart-imádó Csajkovszkij portréjával szembesítenek (akárcsak a Vonósszerenád), itt és most azonban „kontrasztanyagként” a romantikus Csajkovszkij is szót kap, a Nocturne (op. 19, no. 4) lírai-melankolikus kantilénájával, a Pezzo capriccioso (op. 62) borús bevezetőt követve csapongó ábrándjával, majd virtuóz bravúrdarabba illő, gyors örökmozgó-középrészével, végül pedig a D-dúr vonósnégyes (op. 11) Andante cantabile tételének zenekar-kíséretes csellóátiratával, amelyben a vallomásos szerenádzene lehetőségét ismeri fel és kamatoztatja Várdai István rendkívüli hangzásigényű és ezerszínű, közlékeny és felszabadult csellójátéka.

/Csengery Kristóf: Alternatívák lemeze, Élet és Irodalom, 2015.05.08./