Pannon Filharmonikusok

Alig merem leírni, hiszen közhelynek számít ma már, hogy válságban, válságos időszakban élünk. Kevesebb pénz jut iskolára, kórházra, étkezésre és kultúrára. Annyira megszoktuk ezt a kijelentést, hogy lassan már azt is elfelejtjük, hogy a feladat nem az, hogy berendezkedjünk a válságra, hanem az, hogy kilábaljunk belőle...

Valószínűleg túlzás, és talán pazarlás is az, hogy ebben az országban ennyi világszínvonalú nagyzenekar van. Hasonló túlzás lehet az is, hogy hány Nobel-díjas tudóst szabadítottunk a világra. Szóval a spórolás egy lehetséges módja lehetne az, hogy elkezdjük szűkíteni a kört: pl. kizárjuk azokat, akik közülük nem (a történelmi) Magyarországon éltek, illetve nem hazai munkásságukért kapták e jeles díjat, vagy akik nem beszélték nyelvünket. Nem tudom, nem is szeretném kiszámolni, hogy hány jeles tudósunk maradna így. A spórolásnak – ahogy mondom – ez egy lehetséges útja. Ez az az út, amelyen könnyű beleszokni a válságba – amelyből nincs kivezető út.

Valahogy így képzelem a helyzetet nagyzenekarainkkal is. Lehet velük spórolni, lehet szűkíteni a számukat – ám ez a leépülés és nem a kilábalás útja. A kultúrán lehet spórolni, csak nem érdemes.

Jópár éve történt az, hogy meghallgattam a Pannon Filharmonikusokat, és beleszerettem a muzsikájukba. Azóta nem szűnök csodálkozni azon, hogy egy vidéki zenekar, egy ilyen kicsi és szűkölködő országban hogyan válhatott ilyen kiválóvá, nevezzük néven a gyermeket: országunk (legalábbis egyik) védjegyévé.

Tudomásom szerint Kerényi, az Operettszínház igazgatója volt az, aki hadjáratot indított kis országunkban azért, hogy az operett műfaját hungaricummá nyilvánítsák. Lehet, hogy tanult valamit a PFZ az Operettszínházzal való együttműködésből, s ha így van, akkor büszke vagyok erre: az idei évad egyik mottója ugyanis – a Pannonicum kifejezés.

Nem tudom, örülök-e annak, ha a „Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer esőre áll...” és hasonló gajdolásokat hungaricumnak tekintjük – az mindenesetre tény, hogy az operett mint műfaj más kultúrákban nem létezik (legfeljebb orpheum, cabaret, musical, stb.). Ahogy eddig a Pannonicum fogalma sem létezett.

Pannon Filharmonikusok azonban régóta van, és soha nem is volt kétséges a létezése. Azt gondolom, hogy a PFZ-ből Panninicum gyártása pontosan ugyanazt fejezi ki, amiért én most pennát ragadtam: a Pannon Filharmonikusok léte ezúttal országos üggyé vált. És itt a lét a tét.

Nem kívánom a politikába beleártani magam. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez az ország azért (is) tart ott, ahol tart, mert túlságosan sok kisember fejébe sikerült beleverni azt az egyszerű igazságot, hogy „tőlem aztán azt csinálnak, amit csak akarnak, csak engem hagyjanak békén...” Meggyőződésem, hogy a világunkat, mikrokozmoszunkat mi magunk teremtjük, és ebben a világban minden szemethúnyás precedens értékű.

Lassan két hete történt, de még mindig a fejemben jár beszélgetésem egy esztergomi barátommal, aki arra panaszkodott, hogy a szemételszállítást heti két napról egyre csökkentették (ráadásul alacsonyabb űrtartalommal), s most olyan szerződés aláírására kényszerítik, amivel beleegyezik, hogy feleannyi szolgáltatásért duplaannyit fizet. Ő azt mondta: „csak nem képzelik, hogy ezt meg tudják csinálni velem?” Én – kissé cinikusan – csak annyit feleltem: mégis, miből gondolod, hogy nem tudják megcsinálni?

Talán pszichológus képzettségem miatt, de én a mágikus gondolkodás nyomait látom ebben: tudniillik kedves barátom meg van győződve arról, hogy ebben az országban mindenki lop és csal, hogy a politikusok hazudnak, és hogy minden nő kurva... Aztán egyszer csak az ő életéről esik szó, és azt képzeli, hogy valamiféle isteni igazságszolgáltatás nem engedi, hogy őt valaki is becsapja. „Csak nem képzelik azt, hogy velem ezt megtehetik?”

Szóval azt gondolom, hogy ha bezárjuk a PFZ-t, megszüntetjük a Concerto Budapestet és a Nemzeti Flharmonikusokat, akkor érdemes volna az egyetemek és főiskolák szanálásával folytatni, aztán jöhetnek a közép- és általános iskolák, szakmunkásképző intézetek, óvodák és a többi... tovább, a válság útján.

Lehet, hogy nincs pénzünk új értékeket teremteni – annál jobban kellene ügyelni már meglévő értékeinkre. Márpedig a PFZ ilyen, nemzetközi viszonylatban is jelentős érték.

Azonban a PFZ kálváriája nem a válsággal, illetve nem a válság retorikájával kezdődött. A pár évvel ezelőtti sajtótájékoztatón, amikor az ország már a válsághangulattól visszhangzott, épp azon csodálkoztam, hogy mennyire nagyszabású és optimista a 2010 Pécs Európa Kulturális Fővárosa program.

Csodálatos épületek épültek Pécsett, felépült egy Kulturális Negyed. Ahogy most nézem, egész kis Művészetek Palotáját kapott a Pannon Filharmonikusok Zenekar. Hamar Zsolt viszont távozott, és ezzel indult a kálvária - vagy éppen kanosszajárás.

Nem teljesen értettem, hogy miért olyan fontos a PFZ számára, hogy egy évadnyitó sajtótájékoztatón pesti zenekritikusok, ujságírók legyenek jelen. És – őszintén szólva – maga a sajtótájékoztató sem adott erről különösebb felvilágosítást. Azt már eddig is tudtam, hogy Horváth Zsolt igazgatót újabb 5 évre megválasztották, s hogy Bogányi Tibor lesz az újabb karmester. Azt viszont csak valamivel később, koncert közben értettem meg, hogy itt a PFZ léte a tét.

Nem kívánom semmiféle politikába beleártani magam. Aki ismeri írásom előtörténetét, az ismeri, aki nem, és ez érdekli, az járjon utána... Aki pedig nem ismeri és nem is érdeklődik e történet iránt, annak azt ajánlom, amit most én is próbálok: törődjön a saját dolgával. Jelen esetben pedig én zenekritikus vagyok.

Bogányi Tiborról annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy 12 éves kora óta Finnországban él. Ahogy ő is említette, jól beszéli a magyar nyelvet, ám a „nyelvi finomságokban” nincs otthon. Nemzetközi (hírű) művész.

Számomra fontosnak tűnik az is, amit a finn zenei, kulturális nevelésről mondott. Minthogy elmesélte, hogyan került Finnországba: Még a hetvenes években elhatározták Finnországban, hogy az ország felvirágoztatásához az a biztos út, ha a kultúrát fejlesztik. Így költöztettek az országba számos neves zenészcsaládot, és így került Bogányi Tibor, családjával egyetemben Finnországba.

Azt hiszem, felesleges ennek a döntésnek a példaértékére rámutatnom: bőven elég, ha a mai Finnországot látjuk.

A finn karmesterképzésről is beszélt. Azt mondta, arrafelé az a szokás, hogy a karmestert minnél előbb belevetik a mélyvízbe. A mi karmesterképzésünkkel szemben, ahol alaposan értenie kell minden hangot, s lehetőleg magának is lejátszani az egész partitúrát, mielőtt a vezénylésébe kezdene, Finnországban azonnal zenekart kap a karmester. (Mert a karmester feladata nem csupán zenei, nem csak zenei értelemben kell vezényelnie a zenekart - gondolom én.)

Volt még egy kijelentése, amit jelentősnek tartok. Azt mondta, hogy a PFZ visszatér Nyugatra. (Bár az éves program alapján ezen állítása nem tűnik meggyőzőnek, a koncert, azt hiszem, kellőképpen alátámasztotta ezen kijentését.)

Most pedig visszatérek kaptafámhoz, a zenéhez. Nem foglalkozom a pletykákkal, s mivel (nagy sajnálatomra) nem hallottam, nem kívánom értékelni Peskó közreműködését a történetben. Egy különösséget azonban mindenképpen meg kell még említenem: etikai kódexet készítettek a PFZ számára (ami – ha valaki kíváncsi rá – letölthető írásom végén).

A koncert első felében Kodály Galántai táncait hallottuk a PFZ-től. A zenekar gyönyörűen játszott, csodálatosan szólalt meg, az előadás remek volt.

Aztán Dvorak a-moll hegedűversenyét hallottuk, ami fantasztikus zene, Deák Márta szólista - az év zenekari zenésze – felejthetetlen közreműködésével. Nem tudom letagadni, hogy találtam egy-két kifogásolható hangot, és alig tudom megbocsátani a kürtösnek azt a hosszan, mennyire hosszan kitartott hangot, amely csak szólt, monoton és erőszakos módon, hogy amikor már a fejem kezdett fájni tőle, egyszer csak véget érjen, ugyanolyan indokolatlanul (szerencsére ezúttal gyorsan), mint amilyen a jelenléte volt.

Majd a szünet előtt még kaptunk egy ráadást, amelyben mintha már fáradtak lettek volna a zenészek, mintha már hazafelé siettek volna: lerövidítették a hosszabb, elnyújtott mozzanatokat, mozdulatokat, hogy úgy érjen véget ez a ráadás, mint egy értelmetlen intermezzo – nem át(/le)vezetésként, hanem puszta időtöltésként.

Aztán sajnos - nekünk is - rohannunk kellett, nem vártuk meg a koncert végét (Csajkovszkij IV. szimfóniája – pedig mennyire szerettem volna meghallgatni!!!) Szóval az, amit Bogányi karmesteri tevékenységéről tudok mondani, hiányos és kétes értékű - mégis beszélnem kell, mert vétkesek közt cinkos aki néma...

Egyrészt látom azt, hogy a több éves kanosszajárás még egy olyan kiváló zenekar teljesítményén is meglátszik, mint amilyen a PFZ. És azt is látom, hogy Bogányi ragyogó karmester, aki érti a mesterségét: nem csak zenei értelemben, hanem a PFZ „fejeként” is. Örülök, mert úgy tűnik, hogy véget ért a kálvária, s a Pannon Filharmonikusok végre megkapta az őt megillető karmestert.

De nem tudom elhallgatni aggodalmaimat sem. Ugyanis Bogányi szerintem európai, túlságosan is európai. A Galántai táncokból gondosan ki lett „gyomlálva” minden szinkopált, nyújtott, „verbunkosos”, „magyaros” ritmus/hangzás. Amit kaptunk, az ragyogó, tiszta és kilúgozott európai zene volt. Ahogy Dvorák sem cseh muzsikus volt, hanem európai, túlságosan is európai ebben az értelmezésben.

Még egyszer kihangsúlyozom, nehogy valaki is félreértsen: Bogányi kiváló karmester, és örülök, hogy ő a PFZ karmestere (legfeljebb néha bánkódom, hogy nem Hamar Zsolt az). Meggyőződésem, hogy a PFZ-nek erre az emberre van szüksége.

Csak néha szomorodom el, amikor azt látom, hogy a Pannon Filharmonikusok vidéki, pécsi Pannonicumból világzenekarrá válik: még egy „Nobel-díjas”, aki nem hazánkban kapja oklevelét.