Pannon Filharmonikusok

Az elmúlt év végén új elismerést vehettek át az ünnepi testületi ülésen azok, akiket a Pannon Filharmonikusok menedzsmentje erre méltónak talált.  Herpay Ágnes fagottművész is a kevés szerencsések egyike, aki most már büszkén magáénak tudhatja a Lickl-díjat.  Nem művészeti teljesítményért kapta ezt, hanem sok évtizedes, a zenekar és a menedzsment munkájának kreatív támogatásáért és kiemelkedő pedagógiai tevékenységéért.

Három kategóriában adták ki a díjat, amelynek egyik nyertese a zenekar művészei közül Herpay Ágnes lett. Hölgyeknél nem firtatjuk a kort, ezért maradjunk abban, hogy a mindig mosolygós és csinos zenész jóideje tagja az együttesnek, sőt igazán nem is volt más szimfonikus formáció alkalmazásában. Sokat látott és tapasztalt ember, aki a zenekar fejlődési szakaszainak aktív részese lehetett, a kezdetektől hasznos ötletekkel látta el a menedzsment tagjait, felkarolta a fiatalokat, pedagógiai munkája kiemelkedő, két intézményben is oktatja a diákokat. Közülük van, aki már kollégájaként foglal helyet mellette a koncerteteken.

- Mi volt a díjazásának hivatalos indoklása?
- A díjat azért hozták létre, hogy azoknak a munkáját is elismerhessék, akik a művészeti tevékenységükön felül sokat tesznek a zenekar eredményes működéséért. Ez a hivatalos indoklás, de ha most arra kíváncsi, hogy én mivel szolgáltam rá a díjra, akkor most egy kicsit összetett magyarázat következik. Azzal kell kezdenem, hogy meglehetősen kreatív ember vagyok, aki tele van ötletekkel, amelyeket nem tartok magamban, hanem megosztom a környezetemmel. Az ötleteim nem minden esetben a zenével kapcsolatosak - bár akadnak ezen a területen is szép számmal, - hanem sokkal inkább, elsősorban a fiatal kollégáim támogatása, segítése kapcsán merülnek fel. De van, hogy a munkánkhoz kapcsolódó vizuális probléma kapcsán, netán a koncert még teljesebb megvalósítását segítő gondolat az, amivel másokhoz fordulok, vagy keresem vele a zenekar vezetését. Másrészt tanítok is a Pécsi Művészeti Gimnáziumban és a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, ez a munka mindkét intézményben igényli a kreatív megoldásokat. Arra is nagy hangsúlyt fordítok, hogy ezek a fiatalok a Pannon Filharmonikusok koncertlátogató közönségévé váljanak, a zenekar jó hírét vigyék mindenfelé, egy részük pedig reménybeli kollégám legyen. Úgy gondolom, hogy a díj ezekért a dolgokért „talált meg”. Nagyon örülök ennek a mostani elismerésnek, hiszen a művészeti díjak mellett ez egy olyan terület, amelyre eddig talán kevesebb reflektorfény irányult.
- Mióta tagja a zenekarnak?
- El sem merem mondani, 1984. augusztus elsejétől datálódik a tagságom, így elmondhatom, hogy az összes szervezeti átalakulást, az azzal járó változásokat mind megéltem. Ráadásul a Pécsi Szimfonikusokból Pannon Filharmonikussá való átalakulás rögös útján a szakszervezeti vezetőként is volt szerencsém tevékenykedni.
- A Pannon Filharmonikusok és két oktatási intézmény meglehetősen sok feladatot ad. Hogyan képes ellátni mindezt?
- Ezek szervesen összefüggnek egymással. Egyszer rákényszerültem arra, hogy választ adjak arra a kérdésre, hogy művész, vagy tanár vagyok? Akkor úgy válaszoltam, hogy művész. Ma is így gondolom, de a tanítás ugyanerre a tengelyre van felfűzve, ha lehet ilyen hasonlattal élnem. Nincs egyik a másik nélkül, nem is tudnék élni, ha valamelyik lehetőség megszűnne. Az foglalkoztat, hogy azt a tudást, amelyet hosszú évek alatt összegyűjtöttem hogyan tudom továbbadni a következő nemzedéknek. Sajnos nagyon kevesen választják a fagottot, ezen a hangszeren szinte kizárólag a fővárosban tanulnak, ahová vidékről bekerülni nagyon nehéz. Szóval az oktatás és a művészi munka számomra nem elválasztható. Ami a pályámon nehézséget okozott az, hogy nőként, értelmiségiként, művészeti és tudományos munkával foglalkozó emberként Baranyában meglehetősen nehéz létezni egy férfiak által meghatározott társadalomban. Persze olyankor mindet elfelejtek és megbocsájtok, mint amikor például a múlt héten csütörtökön Sosztakovics szimfóniájában egy két és fél perces fagott szólót játszottam, amely a tapsokból ítélve tetszett a közönségnek és a kollégáim elismerő pillantásától övezve fejeztem be. Nekem ezek a fontos pillanatok, ezért lépek be a Kodály Központ kapuján minden nap.
- Tapasztalatom szerint nem minden művész képes átadni a tudását a tanítványainak, ezt Ön hogy látja?
- Valóban ez így van, de szerintem két dolgon múlik az egész. Először is nagyon kreatívnak kell lenni, hiszen nincs két egyforma diák, ezért újabb és újabb ötleteket kell alkalmazni a tanítás során. A másik pedig az, hogy képesek legyünk egész életünkön keresztül tanulni. Magam is pályám során doktoráltam, habilitáltam, nyelvet tanultam, amely szintén jól megtornáztatja az agyat. Furcsán hangzik, de nekem mindehhez az adott erőt, hogy volt két gyermekem, bár egyedül neveltem őket, mégis hihetetlen energiákkal láttak el. Fontos lehet még, hogy a művész-tanár mutasson példát a tanítványainak, környezetének. Számomra mindig fontos volt, hogy amit vállalok, azt a lehető legjobban csináljam. A gyerekeim is látták, hogy dolgozom, tanulok, de velük is vagyok, van időm játszani, egy család vagyunk. Kölcsönösen adtuk egymásnak az impulzusokat, így töltődtünk és töltekeztünk. A tanítás ugyanilyen helyzet. Próbálunk minél többet nyújtani a növendékünknek, de rengeteget kapunk is tőlük.  Persze erre nem figyel az ember, ösztönös és észrevétlen marad, de talán ez különbözteti meg a jó tanárt a másiktól. Ez az interakció spontán megy végbe és mindkét fél számára a lehető legnagyobb szakmai előnyökkel jár. Aztán elbúcsúzunk a tanítványtól, ami szomorú, de hamarosan érkezik új, akivel ugyanúgy megtaláljuk a hangot, örömet jelent a tanítása, új világ nyílik meg mindkettőnk számára. Ez a színesség, változatosság az, amit ebben a munkában szeretek és nem szívesen válnék meg tőle soha.
- A zenekarban van egykori tanítványa?
- Hogyne, mellettem ül, Hozbor Évának hívják és természetesen fagottos.
- A kreativitásának milyen terepei vannak még a pedagógiai munkásságán kívül?
- Például ha egy produkciót meg kell újítani, akkor nekem vannak elképzeléseim arról, szívesen elmondom a PFZ menedzsmentjének. De tagja vagyok a zenekar művészeti tanácsának, és az üzemi tanácsnak is, bár utóbbit nem annyira érzem testhezállónak, mivel ott inkább gazdasági kérdésekkel foglalkoznak. Nagyon fontos még számomra, hogy időnként szólistaként is megmutassam magam, ezért ilyen koncerteket is szoktam adni. A Művészetek és Irodalom Háza szervezőivel jó kapcsolatot ápolok, így tavaly magyar szerzők fagott műveit adtam elő több önálló esten. Ez attól is különleges volt, hogy a zeneszerzők jelenlétében történt mindez, ami nagyon izgalmassá tette az eseményt. Az egyetemen is volt szólóestem, ahol romantikusokat játszottam, de a középiskola tanári karával is muzsikálok, szóval van dolgom bőven, de én ezt szeretem. Úgy tűnik a fiam is örökölte tőlem a kreatív hajlamot, végzettségét tekintve muzikológus-PhD hallgató, egyébként barokk hegedűn játszik Bécsben, neki idén lesz egy koncerttel egybekötött eladássorozata a pécsi Művészetek és Irodalom Házában. Lányom is tehetséges a maga területén, nem zenész, korábban az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán végzett, most éppen a CEU-ra jár, ahol angol nyelvű stúdiumot hallgat. Most már kezdek biztos lenni abban, hogy nem rontottam el a nevelésüket. Ehhez is kellett némi kreativitás, egy kicsit ők is benne vannak tehát a díjazásomban.
- Mit tervez a jövőben?
- Először is azt, hogy tovább folytatom a munkám a PFZ-ben, úgy, ahogy az tőlem elvárható, és ahogy megkövetelem magamtól. Ez így kimondva talán kicsit furcsa, de nem kell semmi különösre gondolni, eddig is belső meggyőződés vezetett a munkám során, ezután sem lesz másképp. Ez a mostani díj és az itt eltöltött évek köteleznek többek között arra, hogy példát mutassak a fiataloknak, akik lássák, hogy így is lehet,- sok munkával, kreativitással, természetes elkötelezettséggel dolgozni, így érezhetjük jól magunkat.