Pannon Filharmonikusok

Kétszáz év súlya és ereje testesül meg az egykori alapítóról, Lickl Györgyről elnevezett díjban, melyet Graf Orsolyának adott át december 7-én a zenekar vezetése. Ahogy mondani szokás, Orsolya sokat megélt az együttes mellett. A Vasváry-ház alagsori irodájának kevésbé perspektivikus kilátása után, az Európa Kulturális Fővárosa projektjének éve, 2010 óta a Kodály Központ harmadik emeletéről szemléli a tájat. Persze, nem csak a szintbeli különbség fémjelzi az eltelt éveket, a zenekar és az ő munkájának minősége, valamint a tennivalók száma is legalább ennyit nőtt. A cím mondata is tőle származik, amely sokat elárul életfelfogásáról, munkastílusáról.

- Mennyire volt meglepetés a díj, elvégre Ön a menedzsment tagja?
- Semmi sem szivárgott ki, teljesen meglepett a dolog. A laudációkat általában én írom, ez most sem volt másképp: megírtam arról a személyről, akiről kérték, sőt, el is kezdték felolvasni azt. Az első két mondat meg is egyezett azzal, amit én beadtam, de a folytatás egyre furcsább lett, hamarosan ráismertem arra a személyre, akinek a díjat kívánják adni, azaz magamra.

- Milyen jelentősége van a Lickl-díjnak a szakmában?
- Azt hiszem, kezd híre lenni, hiszen olyan együttműködést ismer el, amely mindenki számára pozitív üzenetet hordoz. Általánosságban is elmondható, hogy minden embernek jóleső érzés, ha a munkáját tiszteletben tarják, elismerik, ez már önmagában érték. A Pannon Filharmonikusok egy komoly, szakmai tekintéllyel bíró zenekar, amelyre odafigyelnek, így nyilván visszhangja van egy ilyen kezdeményezésnek. A díj hitelét tovább növeli, hogy azt a zenekar alapította, amelyről a közvélemény tudja, hogy nem szokott átgondolatlan, komolytalan dolgokba fogni. Ebben a gesztusban benne van az alapítás óta eltelt több mint kétszáz év hordereje, nem véletlen, hogy Lickl Györgyről nevezték el a kitüntetést. Hatalmas dolog, hogy Pécsett 206 éve létezik szimfonikus zenekar és muzsika, amelynek egyik alapfeltétele az együttműködés volt, és ma is az, amely száznál több muzsikus között valósul meg annak érdekében, hogy örömet szerezzen a közönségnek.

- Van hasonló díj más szimfonikus zenekarnál az országban?
- Nem hallottam róla, de az állami kitüntetések között is kevés példa van arra, hogy a művészeti tevékenységet támogató területen dolgozókat díjazzák. Elsősorban a művészeket, az ő teljesítményüket értékelik. Persze nem olyan régi jelenség az sem, hogy egy művészeti intézmény menedzsmentje olyan minőségű támogató munkát végezzen, hogy az elismerésre méltó legyen. Pedig a világ efelé tart. Szerintem hamarosan eljön az idő, amikor országos szinten is felismerik, hogy egy művész vagy zenekar kiemelkedő teljesítményéhez elengedhetetlen sok-sok támogató szakember munkája. Hiszen óriási szerepük van abban, hogy a mostani vizuális környezetben és médiadömpingben a művészek teljesítménye látható-hallható legyen, megfelelő környezetbe kerüljön, és ez talán elismerést érdemelhet, nem csak nálunk, de más zenekaroknál is.

- Régóta figyelem a munkáját, nem lehet nem észrevenni, hogy nagy odaadással teszi mindezt.
- Kommunikációval és társadalomtudományokkal foglalkozom, ez a szakmám, egyben a szenvedélyem. Emberek és közösségek, azok motivációi érdekelnek, egészen fiatal korom óta kutatom, hogy mi az, ami belülről hajtja őket. Van egy művészeti közösség, amely létrehoz egy produkciót: nekem az a feladatom, hogy azzal a tudással, amivel rendelkezem, valamint a nyilvánosság segítségével olyan bizalmi hálót építsek köréjük, amely megtartja őket. Az a tény csak erősíti bennem az együttes iránti tiszteletet és alázatot, hogy én nem tudok muzsikálni, nem játszom hangszeren. Művésszé válni egy nagyon erős döntés, melyet a PFZ tagjai már meghoztak, ezzel kissé kiszolgáltatva magukat a társadalomnak. Én ezen kívánok minél inkább tompítani, segíteni, kiszolgálni ezeket az embereket, hogy csakis azzal foglalkozzanak, ami a döntésük következménye, vagyis a zeneművészettel.

- Hogyan fogadta ez a közeg azt az elismerést, amelyet kapott?
- A zenekar tagjai közül szinte mindenki gratulált, ami nagyon jól esett nekem. Ha belegondolunk, a díjazásomban van egy kis csavar. Történetesen a férjem a PFZ igazgatója. Talán annyi szerencsém van, hogy én előbb lettem hiteles kommunikációs szakember a zenekar mellett, mielőtt Horváth Zsolt felesége lettem volna. Emlékszem arra, hogy a kapcsolatunk elején Zsolt kiállt a társulat elé és elmondta nekik, hogy összeköltözünk, és eztán a zenekar tagjain is múlik, hogy ez a viszonyrendszer hogyan alakul majd. Mi akkor kinyilatkoztattuk, hogy soha nem fogunk ezzel visszaélni, de azt kértük, hogy ők is legyenek partnerek a közös munkában. Így ez a díj nem csak az enyém, hanem a zenekaré is, hiszen ezzel ismeri el a társulat azt, hogy az elmúlt kilenc évben ez a csendes megegyezés működött, és töretlenül, vagy talán egyre növekvő lelkesedéssel tudtam szolgálni a zenekar érdekeit.

- A továbbiakban mennyire fogja támogatni munkáját ez a mostani elismerés?
- Nyilván megerősít abban, hogy jó az irány, amit követek. Azon a területen – a kulturális kommunikáció terén – szeretném, ha a szakmában és azon kívül is egyértelmű lenne, hogy ez a munka nem ugyanaz, mint egy más, nem művészeti szervezetnél marketingesnek lenni. A PFZ nem egy rendezvényszervező cég, nekem és a munkatársaimnak nem az a feladatunk, hogy produkciókat értékesítsünk, hogy minél nagyobb legyen a jegybevétel. Az a feladatunk, hogy egy művészeti társulat brandjét építsük. Ez egy bonyolult, nehéz feladat, már csak azért is, mert 130 művész dolgozik nálunk, akik azon kívül, hogy egy csapatot alkotnak, nyilvánvalóan önmegvalósításra is törekednek. Abban is egyedülállóak vagyunk, hogy egy koncertünk jellemzően egyszer kerül műsorra, így az a mechanizmus nem működik, hogy valaki hallja egy adott hangversenyünket és ajánlja azt másoknak is. Nekünk minden egyes alkalommal olyan bizalmat kell ébreszteni teljesítményünkkel a közönségben, amely a következő alkalomra is bevonzza őket a hangversenyterembe. Ez nagy-nagy feladat, és ezért van nagy jelentősége a brandépítésnek és azon belül a kommunikációnak. Ráadásul a PFZ egy nemzetközi színtéren mozgó művészeti társulat, egy alkotóközösség egy olyan piacon, amely nyelvfüggetlen. Nem regionálisan vagy országosan ítélik meg a teljesítményünket, hanem a nemzetközi porondon, különösen igaz ez a kijelentés az internet korában. Japántól Amerikán át valós időben hallgathatja a zene iránt érdeklődő közönség a produkcióinkat például a videómegosztó csatornákon, vagy a közösségi oldalakon. Nem lehet semmiféle „mentségünk” ezzel kapcsolatban, hiszen sem nyelvi, sem kulturális különbségek nem nagyon szólnak közbe egy-egy előadás alkalmával, amely kikerül rólunk. Ezért hatalmas a felelősség a munkánk során, véleményem szerint kevés olyan kulturális terület van, amelynél ilyen markánsan megjelenik az azonnali megítélhetőség nemzetközi szinten.

- Milyen trendek, új irányok léteznek a kulturális kommunikáció területén?
- Nagyon összetett feladataink vannak, mind időben, mind üzenetben. Ami nagyon fontos, hogy ezek az üzenetek koherensek legyenek egymással. A kulturális marketingben létezik egy fogalom, ez a „termékhagyma”. Nagyon pontosan jelképezi a kifejezés azt, hogy mi a feladatunk, és azon belül hol helyezkednek el a különböző szervezetek és feladataik. Legbelül természetesen a legfontosabb elem található, a zenekar. Amikor bő tíz éve elkezdtük ezt a tevékenységet felépíteni, akkor az volt a cél, hogy a zenekart pozicionáljuk, tegyük branddé. Nem a zenekar vezetőjét, hanem az együttest, hiszen a vezető személye változhat, de a zenekar állandó ebben a képletben. Ez azért egy nagyon összetett feladat, már csak azért is, mert ahogy már említettem, ez a közösség 130 emberből áll, de a kommunikációs mag, amely tizennégy éve következetesen átível, mindig belőlük indul ki. Vegyük akár az interjúkat a művészekkel, imázskampányokat, filmeket, mindegyikben ez a művészeti közösség jelenik meg. Ezen kívül persze van egy adott évadnak is kommunikációja, üzenete, amely azt összefogja. Ez nem azt jelenti, hogy a hangversenyek erről szólnak, éppen fordítva, mi mindig a művészeti tervezés után készítjük el a rövidtávú kommunikációs koncepciót. Nyilván valahol ez is arra törekszik, hogy összefogja az adott évadot egy speciális szempontsor alapján, ennek vizuális megjelenése például a minden évad elején kiadott műsorfüzetünk is. A harmadik kommunikációs szint pedig a koncertek szintje, amelyeknél megállapítjuk a különböző szakmai prioritásokat, ennek mentén alakítjuk ki a kommunikációs kampányát. Így választunk kommunikációs csatornákat és marketing eszközöket – itt jegyzem meg, hogy minden egyes koncertnek van marketingterve. Egy adott koncert kommunikációs „üzenetében” pedig meg kell jelennie a hosszú és a középtávú, az egy adott évadra vonatkozó elképzeléseknek is, hiszen ettől lesz komplex és kellően koherens ez a tevékenység. Talán így érzékeltetni tudtam, hogy ez mekkora munka és milyen mozgalmas, ezer szálon futó folyamat. Vezetőként az elsődleges feladatom a szervezetirányítás mellett az, hogy ez a koherencia működjön, a kollégáimnak ebben egy adott terület felügyelete, működtetése a dolguk, kellő körültekintéssel és kreativitással fűszerezve. Szerencsés vagyok, mert a kollégáim tehetségesek, mindenki azon a területen képes átlagon felüli teljesítményre, ahol tevékenykedik.

- Látom a szemében a csillogást, amikor a közvetlen kollégáiról beszél. Fontos Ön számára ez a kis csapat?
- Kihagyhatatlan a Lickl-díj kapcsán is, hogy mennyire együtt és csapatban dolgozunk céljaink megvalósításáért. Minden héten órákat töltünk a tervezéssel, amelyben az értékesítési, a marketing és a kommunikációs munkatársak vesznek részt. Úgy kell elképzelni ezeket a mítingeket, mint amikor a lego darabjait próbáljuk összeilleszteni. Minden darabnak csak egy megfelelő helye van, ráadásul az időtényezővel is számolnunk kell. Már most dolgozunk a következő évadon, de a feladatok között szerepel a két hét múlva megrendezésre kerülő koncert éppúgy, mint a pár nap múlva következő is. Az operatív munkák, például a plakáthelyek kiválasztása, vagy a kollégának a kedves mosolya a jegypénztárban mind ugyanazt a célt szolgálja, a zenekar kiszolgálását, a brand építését a közönség örömére.

- Mennyire hagyja a kollégáit önállóan tevékenykedni?
- Teljes a bizalmam feléjük, alapelvem, hogy mindenkit hagyok önállóan tevékenykedni a maga területén. Kevesen tudják, de mi nagyon kevés pénzből gazdálkodunk, így nagyon meg kell néznünk minden fillér helyét, azt, hogy az valóban hatékony-e. Ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha az ember nagyon kreatív és odafigyel mindenre. Nem tudunk „nagy ecsetvonásokkal” dolgozni, mert erre nincsenek forrásaink, ezért a munka folyamatos interakcióban zajlik. Az imázsmarketinget, az évadkommunikációt, általában a nagy összefoglaló stratégiai tervezéseket én végzem a partneri kapcsolatépítéssel együtt. A kollégáimnak is megvan a maguk területe, amelyeket folyamatosan egyeztetünk és összeillesztjük azokat. Mivel nekem van rálátásom a nagyobb léptékű tervezésekre, ezért mint vezető én ellenőrzöm a munkatársakat, de nem vagyok egy feladatkiosztós-behajtós típus. Szeretem a saját gondolatokkal bíró embereket, akik önjárók, tehát a feladatot az elejétől a végéig képesek megcsinálni. Mivel jó a viszonyom a munkatársakkal, ezért belefér, hogy a munkáinkat megbeszéljük, javaslatokkal, ötletekkel álljunk elő azok kapcsán akkor is, ha az éppen nem az adott személyhez tartozik. Általában a „több szem többet lát” elvét érvényesítjük, de minden munkafázisnak megvan a maga felelőse. Egy vezetőnek persze nem lehet megspórolnia az ellenőrzési, irányítási feladatokat, de azt lehet bizalommal és emberi módon véghezvinni.

- Megfordult a fejében, hogy képességeit, tapasztalatait máshol kamatoztassa?
- Nem csak a díj miatt válaszolok erre nemmel. Jól érzem itt magam, úgy gondolom, kiteljesedtem a munka során, sokat adtam, de sokat is kaptam mindenkitől. Ebben az élethelyzetben, amiben most vagyok, úgy gondolom, hogy a legjobb hely számomra a Pannon Filharmonikusok.

Az interjút Bereczki Lajos készítette.