Pannon Filharmonikusok

Már 2-3 évesen szívesen énekelte a rádióban hallott dalokat, így feltűnt szüleinek, hogy milyen tisztán, szépen énekel a lányuk. Bár nem voltak zeneileg képzettek, de természetes intelligenciájuk azt mondatta velük, hogy kezdeni kell valamit azzal a tehetséggel, amit a gyermekük már korán megcsillantott. Innen a zenei pálya irányába vitte őt minden.

- A zene és az éneklés szeretete korán megmutatkozott, már néhány éves korában. Amikor mindezt a szülei felismerték hol kezdte el zenei tanulmányait?
- Siklósra írattak be a zenei általános iskolába, ezzel párhuzamosan zeneiskolába is jártam. Tanárom Durczy István volt, aki jelenleg a kollégám, a Pannon Filharmonikusok örökös tagja – nagyon sokat köszönhetek neki. Az általános iskolában, a kórusban való szereplések, a próbák nagyon sok időt igényeltek, volt egy olyan pont, amikor már a hegedű tanulmányaimra is több időt kellett szánni, így választanom kellett. Én az utóbbi mellett döntöttem. Valószínűleg bölcsen tettem, mivel a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába (szerk.: akkori nevén) felvételt nyertem. Egy év elteltével a főtárgy tanár távozásával „légüres tér” jött létre az intézményben, ám ekkor Kecskeméten új lehetőség nyílt számomra, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola képében. Ez az intézmény akkor nyitotta meg kapuit, mi voltunk az első osztály, amelyik megkezdte ott a tanulmányait. Fiatal, Budapestről érkezett akadémisták kerültek oda tanárnak, akikkel élmény volt együtt lenni, éjjel-nappal muzsikáltunk, részben azért, mert ők is imádták a zenét, a hangszeres játékot, másrészt pedig vitt minket magával a lendületünk, a tanulni akarásunk. Nekem egy remek orosz tanárom volt, Galina Danyilova, aki jelenleg a Budapesti Operaház koncertmestere és szólistája. Az érettségit Z. Szabó Máriánál tettem le, aki most már a Budapesti Zeneakadémia tanáraként dolgozik. Szóval csupa olyan személy vett körül, akiktől a legtöbbet tudtam tanulni. Később visszatértem Pécsre, ahol Gyermán István azt tervezte, hogy indítanak egyetemi képzést a zeneművészet területén. Sajnos ő ezt nem érhette meg, nemsokára meghalt. Mind művészként, mind emberileg nagy veszteség volt számunkra. Minden nála eltöltött hegedűóra igazi ünnep és élmény volt.  A diplomámat már Gátay Tibornál szereztem meg.

- Fiatalon alapított családot, a férje - ha jól tudom,- szintén ezer szállal kötődik a zenéhez.
- Az első gyermekemet 19 évesen szültem, emiatt egy évet halasztottam, ezt követően hamarosan a második lányom, majd a fiam is megszületett. Azóta már két unokám is lett. Férjem, Zsoldos Attila pedig a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatójaként dolgozik, ebben a beosztásban immár tíz éve. A gyerekek születése után neki mintegy húsz tanítványa volt, vívódott, hogy mit csináljon, mivel nagy terhelés volt a sok növendék. Ekkor léptem be én is az oktatás területére, óvatosan először félállásban, immár tíz éve ennek. Az egyetemen a tanári „master” fokozatot is elvégzem hamarosan, nemsokára lesz a záróvizsgám.

- Mikortól tagja a PFZ-nek?
- Hivatalosan 1990-ben léptem be, így tehát 27 éve vagyok a tagja az együttesnek, amire nagyon büszke vagyok.

- A három gyermeke között van muzsikus?
- A középső gyermekem Adrienn, aki a férjével Angliában él, az ének területén ért el kimagasló eredményt, ők mindketten tanítanak zenét a férjével együtt Londonban. A nagyobbik lányom Virág is tanult zenét, járt a művészeti szakközépiskolába, de ő nagyon sokoldalú, több irányban nyitott. Pécsett az egyetem jogi karán tanult, majd egy tanulmányutat követően, amely Cambridge-ben volt, ott maradt a campuson és a diplomáját is ott szerezte meg. Jelenleg ő is Londonban él és dolgozik jogászként. Végül Dávid fiamat se hagyjuk ki, ő a művészetiben tanult szintén, de dráma tagozaton és neki is sokirányú az érdeklődése. Itt él Pécsett, egy reklámcégnél dolgozik, mellette pedig szinkron munkákban vesz részt, hangalámondásokat készít felkérésre. Amúgy neki is jó énekhangja van, a Pécsi Nemzeti Színházban gyerekszínészként is fellépett az Olivér című musicalben, de jelenleg Budapesten egy zenekarban is közreműködik.

- Pályafutása során voltak olyan események, amelyeket fontosnak tart, szívesen visszaemlékezik rá?
- Elsősorban annak örülök, hogy évtizedek alatt szemtanúja lehettem sok fiatal, karizmatikus művész megérkezésének itt a Pannon Filharmonikusoknál. Nagyon szeretem őket és imádok együtt dolgozni velük. Lenyűgöz a munkamorál, amellyel bírnak. A zenekar fejlődési ívét is végigkövettem, ma már olyan nagy lélegzetvételű darabokat játszunk, amely régen nem volt jellemző, ráadásul a művészi minőség is egyre fejlődik. Igazán boldog vagyok, hogy itt lehetek, és ismét meg kell köszönnöm a szüleimnek, hogy felismerték, hogy ezt az utat kell választanom és bejárnom és, hogy támogattak, segítettek ebben. Név szerint, ha meg kell említenem valakit, aki a beszélgetésünk helyszínén, a próbateremben is sokat volt együtt a zenekar tagjaival, az Kocsis Zoltán volt. Szinte most is fülembe cseng a hangja, itt hallom a mondatait visszhangozni a falak közt. Az ő személyisége, emberi tartása mintaértékű volt. Lehetetlen volt nem figyelni rá, a hitelessége és a zenei műveltsége, tudása olyan magas szintű volt, ami egyedülállóvá tette őt. A vele való együttdolgozás, alkotómunka során jöttem rá, hogy micsoda szerencse, hogy olyan munkám van, amely leginkább egy szóval írható le – hivatás.

- Gondolom nem is vágyik máshová, más jellegű munkakörbe?
- Talán a pedagógusi pálya vonz és érdekel még, melyet jelenleg is művelek, bár nem nagy óraszámban. De főállásban nem vállalnám, mert az is egy külön világ, összetett, bonyolult, szép munka, fejet is hajtok minden kollégám előtt, aki tanít. Csodálatos eredményeket lehet ezen a területen is elérni, de ha a két tevékenység közül lehet választani, akkor én maradok az előadóművészetnél, a zenekarnál. Úgy érzem, itt vagyok a „helyemen”, még akkor is, ha sokszor nem könnyű összehangolni a munkát a családdal, ez különösen akkor volt hangsúlyos, amikor a gyerekek kicsik voltak. Viszont a férjemnek ez utóbbi az élete, úgy gondolom, ezzel remekül kiegészítjük egymást.

- Hatalmas a zenekar, mennyire ismeri a tagjait? Inkább az egy-egy szólamban ülők barátkoznak egymással?
- Meglehetősen jól ismerem a zenekar tagjait, jó a viszonyom velük. Nem mondanám, hogy barátság fűz mindenkihez, ez más munkahelyen sincs így, de a felületes ismeretségnél jóval több köt bennünket össze. Vannak a próbákon kívül olyan társas összejövetelek, rendezvények, ahol kötetlenül találkozhatunk, beszélgethetünk, sőt arra is van lehetőség, hogy a családjával együtt jelenjenek meg a művészek, így még közvetlenebbé téve egy-egy ilyen eseményt. A szólamon belül természetesen sokkal szorosabbak a kapcsolatok, mondhatni barátiak, itt már a mindennapokról, a családról, az esetleges gondokról is értesülünk, jobban figyelünk egymásra.

- Vannak a szólamban férfiak? Egyáltalán a hegedű férfias, vagy nőies hangszer?
- Vannak fiúk, de nagyon kevesen. Nem hiszem, hogy a hegedű férfias, vagy nőies hangszer lenne, egyszerűen úgy alakult, hogy több hölgy játszik ezen a hangszeren. Egyszer egy hallgató azt mondta, hogy az összhangzásban lehet tetten érni a különbséget, a nők sokkal lágyabban játszanak, mint a férfiak. Vannak művek, ahol viszont jól jönne, ha erőteljesebb, határozottabb játéktecnika és hangzás dominálna, amelyet a férfiak képviselnek.

- Önt azért a közönség is kedveli, ez egy díjban is megjelent nemrég. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?
- Nagy meglepetés volt a számomra, amikor tavaly év végén megkaptam a közönség díjat. Elgondolkodtam rajta, mivel is érdemeltem ki mindezt. Arra jutottam, hogy talán annak köszönhető, hogy én minden alkalommal arra törekszem a koncertek során, hogy a hallgatók egy szép, emlékezetes est élményével térjenek haza. Ennek az érzésnek a művész habitusában, arcán meg kell jelenni az előadás során, szerintem ezt érzi a közönség. A művésznek folyamatosan kapcsolatban kell lenni a koncert során a hallgatósággal is, az interakció fontos része az hangversenynek. Én ennek tudom be azt az elismerést.

- Sok híres művésszel is játszott már, kikre emlékezik vissza szívesen?
- Amikor a Kodály Központba költözött a zenekar volt egy koncertünk a világhírű hegedűművésszel, Maxim Vengerovval közösen, ahol karmesterként is dirigálta a zenekart. De említhetek magyar hírességet is, Várdai István fiatal csellóművészt, aki pécsi gyökerekkel rendelkezik, hiszen egykor a Liszt Ferenc Zeneiskola növendéke volt és csodálatos pályát futott be az óta. Aztán, amikor fiatalabb voltam nagyon örültem, ha Jandó Jenő volt a szólistánk, aki szintén a megyeszékhelyről indult világhódító útjára, de a már említett és halála miatt pótolhatatlan Kocsis Zoltán is sok remek koncertet adott a Pannon Filharmonikusokkal. Szerencsére sokáig lehetne sorolni még a híres előadókat, akik itt jártak nálunk.

- A zenekar és a muzsikálás kitölti az életét, mégis, van amit e mellett még szívesen csinál?
- Jövőre lesz 20 éve, hogy felépítettük a férjemmel a házunkat, amely egy csodálatos kerttel rendelkezik. Ez egy olyan terület, ahová bármikor vissza lehet vonulni, magam mögött hagyhatom a világ zaját, kifejezetten alkalmas a visszacsendesedésre. Mindig mondom a zenekar fiataljainak is, hogy a természetbe érdemes kimenni, mert hozzánk tartozik, velünk él és lélegzik. Élmény szemlélni, ahogy a közeli erdő lakói meglátogatnak minket, reccsen az ág, benéz egy őz, elsiet egy róka, a madarak énekelnek. Belül a kert pedig gyönyörű, ebben nekem is van részem, nagyon szeretek ott dolgozgatni, kikapcsolódni. A férjem is talált magának egy jó hobbit, néhány éve elkezdett méhészkedni, nem nagy volumenben, csak amennyit az ő szabad ideje megenged. A zene és a család nagyon kitölti mindkettőnk életét, de úgy gondolom, hogy valami másra minden zenekari tagnak szüksége van, amely ettől eltér, más, feltölt és regenerál. A folyamatos magas fordulatszámú munka hosszútávon nem épít, ellenkezőleg, elkoptat, eltompít, „lelki légszomjat” okoz. Én a kertet használom a töltekezéshez, így tudok kiegyensúlyozottan készülni és részt venni az előttem álló feladatokon, koncerteken. Még sokáig szeretnék élni a hivatásomnak.

Az interjút Bereczki Lajos készítette. (Forrás: www.pecsiriport.hu)