Pannon Filharmonikusok

A történethez még egy csavart is hozzá lehet tenni, hiszen Mátyás Tibor nemcsak a zenekar igazgatójának egykori tanítványa, hanem a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakgimnázium jelenlegi tanára is. Szóval „két legyet is üt” egy csapásra, az egykori növendék a volt alma mater jelenlegi tanára, az egykoron tanító mester pedig, ahogy azt már említettem, a növendékének igazgatója és kollégája.

- Mikor került kapcsolatba a trombitával?
- Talán már születésem előtt is kapcsolatban voltam vele, hiszen a szüleim is muzsikusok, sőt, mindketten trombitások! Édesapámnál, Mátyás Tibornál végeztem a zeneiskolai tanulmányaimat, míg a középiskolában Horváth Zsolt növendéke voltam. 2005-ben a PTE Művészeti Karán diplomáztam. 2003 februárjában Horváth Zsolt lett a zenekar igazgatója, így én az ő székébe ültem be a zenekarba. Szeptemberben megalakult a Pécsi Szimfonietta, ahol zenés színházi darabokban közreműködtem, a Pécsi Nemzeti Színházban, majd 2006-tól a hangversenyzenekarban kezdtem dolgozni. Ettől az évtől kezdve a Pécsi Művészeti Szakközépiskola trombita tanszakán is tanítok. Pécsiként nagy örömömre a szülővárosomban maradhattam, ráadásul egy nívós zenekarban kaptam munkát.

- A szülői mintán kívül mi tetszett a hangszerben Önnek?
- Már gyerekként is sok időt töltöttem a Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekar próbáin, talán ott fogott meg a hangszer, a hangzás, a társaság, no meg a zene. Szinte belenőttem a zenekarba, teljesen természetes volt számomra a zenetanulás.

- Könnyű játszani a hangszeren, vagy egy bizonyos szintig az csak?
- Nem könnyű hangszer a trombita – bár, ha komolyan veszi valaki, akkor egyik hangszer sem az. Fiatalon bizony rengeteg gyakorlás vár az emberre, de később zenekari tagként is fel kell készülni az előttünk álló feladatokra.

- A vasutasokon kívül próbálkozott zenekari tagsággal máshol is?
- Ott nagyon sok évet töltöttem el, 2006-tól tagja vagyok egy rézfúvós kvintettnek, amely a mai napig, ha nem is rendszeresen, de azért időnként koncertezik. 2017 óta létezik a Pannon Big Band, amelyet szintén kollégáimmal együtt működtetünk, ebben is vannak feladataim.

- Azért nem túlzás azt állítani, hogy a Pannon Filharmonikusok az első munkahelye. Milyennek találja most ezt?
- Ez nagyon másfajta munka, mint amit az emberek általában végeznek. Más az időbeosztásunk, sok esténket a Kodály Központban töltjük próbákkal, gyakorlással, és gyakran hétvégén is vannak koncertjeink. Ha ezt valaki meg tudja szokni, akkor elég gördülékeny a dolog. Engem az is segít ebben, hogy a feleségem is zenész. Bármily meglepő, ő is trombita tanárként végzett a pécsi főiskolán, bár már más területre nyergelt át.

- Hányan játszanak a PFZ trombita szólamában?
- Négyen vagyunk a hangversenyzenekarban, és ketten dolgoznak a színházban, Solymosi Péter a szólamvezetőnk.

- Mennyire foglalkoztatottak a trombitások?
- A zeneművek nagy többségében van dolgunk, adódik feladat. Olyan előfordulhat, hogy egy-egy műben nincs annyi trombita, mondjuk csak kettő, így forgó rendszerben van néha lehetőség a pihenésre.

- Milyen a kapcsolata a szólam tagjainak?
- Nagyon jó, baráti a kapcsolatunk, én úgy gondolom, hogy másképp nem is működhetne a dolog. Egymás rezdüléseiből megértünk mindent, a nap nagy részét együtt töltjük. Solymosi Péterrel a középiskolában is kollégák vagyunk, úgyhogy sok szál köt össze bennünket.

- Önnek sem lehet sok szabadideje, ha mégis adódik, mit csinál ilyenkor, természetesen a családi programokon kívül.
- Három hónapja a squashnak hódolok, ami igencsak kemény sport, nagyon megmozgatja az embert. Ez az a hely, ahová egy-egy órára be tudok szaladni és tudok játszani. Ennyi fér bele az időmbe.

- Jó a sportválasztása, mert bizony bírni kell szuflával a labdák ütögetése közben. Gondolom, ez pozitív hatással van a vitálkapacitásra és ezen keresztül a hangszeres játékra is?
- A trombitához kell egy bizonyos fizikai adottság, valamint kiváló idegrendszer. Ha a trombita megszólal, akkor az biztosan hallatszik, nem lehet alibi játékot játszani.  Lélekben pedig mindenképpen muzsikusnak kell lenni, mert különben nem ér semmit az egész.

- Hogyan lesz valaki trombitás, kürtös, egyszóval rézfúvós?
- Édesapám módszere az, hogy minden növendék trombitán kezd, aztán a fizikai és egyéb adottságok alapján egy év után válthat más rézfúvós hangszerre. A trombita a legmagasabban játszó hangszer, a mélyebb regiszterekben játszó hangszereket valamivel könnyebb megszólaltatni. Persze vannak kivételek, van, aki ragaszkodik egy hangszerhez és volt, hogy be is jött a választás.

- Lassan vége az évadnak, mire emlékszik vissza szívesen ebből?
- Sikeresség szempontjából is talán a karmesterversenyt említeném, amely télen volt, ahol hat nagyon nehéz művet játszottunk és a zenekar nagyon kitett magáért. A versenyzők és a zsűri is nagyon elégedett volt a színvonallal, jó érzéssel zártuk ezt a projektet. Az évad koncertjeiből nem tudok kiemelni egyet sem, mert mindegyik magas színvonalú volt, de az Eötvös Péterrel közös londoni fellépésünk mély nyomot hagyott bennem. Fárasztó utazást követően is nagyon jól sikerült.

- Hogyan jellemezné az Ön belépése óta eltelt időszakot a zenekar életében?
- Amikor ide kerültem pályakezdőként, akkor azt mondták, hogy ez az egyik legjobb vidéki zenekar, most inkább arról esik szó, hogy talán ez az ország egyik vezető együttese. Ez számomra az elmúlt időszak igazi hozadéka.

- Milyen elképzelései vannak a jövőt illetően?
- Úgy gondolom, hogy jó itt nekem Pécsett, tehát hosszútávon is szeretnék itt maradni. Annyira már tapasztalt zenész vagyok, hogy ezen a státuszon változtatni nem szeretnék. Remélem, hogy ez a fejlődési ív továbbra is fennáll és a zenekar ezen az úton halad tovább.

- Van olyan zenemű, amelyet szívesen játszana, de eddig nem volt műsoron?
- Kevés ilyen van, hiszen nagyon sok művet eljátszottunk már, nagyon változatos minden évadban a repertoárunk. Talán Mahler szimfóniái azok, amelyek ritkábban kerülnek műsorra. Középiskolás koromban lehetőségem nyílt Mahler 2. szimfóniájában közreműködni, amely meghatározó élmény volt számomra. Úgy tudom a következő évad elején lesz Mahler szimfónia a programunkban!

Az interjút Bereczki Lajos készítette.