Pannon Filharmonikusok

A Kodály Központban már a 2012-es év során kísérleteztek operaelőadásokkal, de ezekről sajnos lemaradtam. S mivel Pannon Filharmonikusok és a Pécsi Nemzeti Színház Bálint-nap alkalmából előbemutatóként meghirdetett Gounod-produkciójára (melynek kőszínházi premierje április 5-én lesz) koncertszerű előadásként hivatkozott minden előzetes híradás, csak a pécsi hangversenyterembe lépve, a zenekari árok és az üres pódium láttán nyugodtam meg, hogy tényleg lesz alkalmam ellenőrizni az átadáskor tett ígéretet, miszerint valóban alkalmas a Kodály Központ félig szcenírozott operaelőadásokra.

 

 

Nos, valóban alkalmas. Sőt! A Pécsről indult, a Magyar Állami Operaházat is megjárt Nagy Viktor a Müpa-béli, olykor igencsak elnagyolt félig szcenírozásokhoz képest alaposan kidolgozott előadást állított színpadra, amely egyáltalán nem tűnt félkész vagy lebutított színházi produkciónak. A rendező mindössze három jelzésszerű díszletelemmel (korlát, pad, ágy), néhány egyszerű kellékkel (pl. bicska, méreg-fiola), a szokásos koncertöltözettől épp csak egy-egy kiegészítőben eltérő, mégis jelmezként ható ruhákkal, valamint a Kodály Központ belsőépítészeti megoldásait kiaknázó, hatásos, de mégis egyszerű világítás-effektusokkal élt (különösen az első felvonásban a led-zseblámpák fénycsóváival játszó kórus, és a második felvonás kápolna-jelenetében a színpad hátsó falára súrlófényekkel kirajzolt kereszt volt emlékezetes). A mozgások és a főszereplők színészi eszköztára (affektusok, gesztusok, mimika, testhelyzetek)  kidolgozottságának köszönhetően a látvány mégis túlmutatott  a hangversenytermi körülmények között megszokotton, ugyanakkor egyetlen pillanatig sem szorította háttérbe az énekszólamokat és a zenekar játékát. 

 

 

A Júliát alakító Kriszta Kinga és a Rómeót megformáló Balczó Péter közül utóbbi volt meggyőzőbb, legalábbis ami a színészi játékot illeti. Igaz a kolozsvári születésű szoprán az előadás mindkét szünete után oldottabban tért vissza, s feltehetően az áprilisi premierre már nem lesz érezhető, hogy a még nála is fiatalabb Balczó korábban már énekelte a szerepet. Kriszta Kingát hangja és habitusa egyébként ideális Júliává teszi, aki ráadásul tökéletesen egyensúlyozik líra és koloratúra, naíva és tragika között - bizonytalanságait pedig a kihívó estélyi ruha, a magassarkú cipő és a műhaj, valamint a francia nyelv kényelmetlenségének is betudhatjuk. (Kriszta Kingával az előadás kapcsán interjút is készítettünk, a cikket február 20-tól olvashatják a Fidelio.hu zenés színház rovatában - a szerk.) A végig elismerésre méltó magabiztossággal játszó Balczó Péternak csupán a - Kodály Központ tényleg kiváló akusztikájának, és a Kovács János által dirigált Pannon Filharmonikusok dícséretes visszafogottságának köszönhetően valóban - pianissimo motívumokkal gyűlt meg a baja: a máshol hőstenori színeket villantó hangja falzett fekvésben sem kellően csengő, sem kellően rugalmas.

 

 

Ami a többi énekes szólistát illeti, a helyi erők közül Tybalt (Csajághy Szabolcs) és Mercutio (Cseh Antal) alakítása maradt emlékezetes, a méreteivel és öblös basszusával kiemelkedő Szécsi Máté Lőrinc barátja inkább ijesztő volt. A legfölényesebb epizódszereplő Kun Ágnes Anna (Stephano) volt, lenyűgöző játékát a közönség nem kevés tapssal jutalmazta. Kíváncsian várjuk, mikor mutatkozhat be érett hangjához és magabiztos színpadi jelenlétéhez illő - és kevésbé idétlenre vett - szerepben. Nagy Viktor ugyanis egy basszusgitárt adott a szerenádozó apród kezébe, ami minden tekintetben idegenül hatott. Kár volt a tini-közönség ízlését ilyen direkt módon kiszolgálni, különösen, hogy hiába utal a szöveg gitárra, Gounod partitúrája egyáltalán nem a a verista operákban megszokott pengetős kíséretet társítja hozzá.

 

 

Hasonlóképp elütött a dícséretesen egységes képi világtól a - talán egy Bohéméletből kölcsönzött - viharlámpa, mellyel Rómeó a kriptába behatol. Szerencsésebb lett volna neki is egy led-zseblámpát adni - ha már az első felvonásban jutott a Capuleteknek. Érzésem szerint a füstgép is pihenhetett volna többet, és hiányoltam, hogy Júlia álom-áriájában nem hozta be Nagy Viktor a halott Tybalt szellemét (Rómeó első felvonásbeli cavatinája alatt bezzeg nem maradt el Júlia néma átvonulása a kórus-karzaton).

 

De minden vizuális kifogásért bőven kárpótolt Kovács János értő és nagyvonalú zenei irányítása. Nem véletlenül kapta ő a legnagyobb tapsot (besegítettek az énekesek és a Pannon Filharmonikusok tagjai is). A zenekart egyedül a cintányér miatt érheti érdemi kritika: akár a hangszer, akár a játékos, vagy a Kodály Központ befelé szűkülő, kitüremkedő oldalfalaihoz közel furcsán visszaverődő hanghullámok miatt, de rendkívül esetlenül szólt a nem ritka, és igen fontos effektus. Az akusztikával kapcsolatos elméletet tűnik erősíteni, hogy az éles szögben oldalra éneklő, az oldalfalakhoz közel álló szólisták hangja is többször túl erősen verődött vissza, zavaró visszhangokat keltve. No és persze ha egyszer valóban elkészülne a terem orgonája, akkor nem volna szükség szintén esetlenül hangzó szintetizátor-bejátszásra sem.

 

Ezt a néhány apróságot (?) leszámítva a március 9-i esten végre magam is meggyőződhettem arról, hogy a Kodály Központ tényleg kiválóan alkalmas operajátszásra, s arról is, hogy érdemes kőszínházba szánt produkciókat koncerttermi körülmények között előadni. Annál is inkább, mert a félig szcenírozott előadások között új mércét felállító Rómeó és Júlia irigylésre méltó zene-látvány egyensúlya a színházi verzióban csak a hangversenyteremben tapasztaltnál kevésbé ideális lehet.

Persze igazságtalanok volnánk, ha a Müpa-béli félig szcenírozott operaelőadások védelmében nem hoznánk fel, hogy az egyszeri produkciókat minimális helyszíni próba előzi meg (ezekről Vashegyi Györgyöt árult el a Fideliónak kulisszatitkokat, a karmesterrel készült interjúnk február végén jelenik meg), vagy hogy a Budapesti Fesztiválzenekar előadásai gyökeresen eltérő módon közelítenek a koncerttermi operajátékhoz (Fischer Iván ebben az interjúban fejti ki organikus operajáték-koncepcióját). Az arany középútra azonban - szándékosan vagy nem, mindegy is - Pécsett éreztek rá.

 

Forrás: www.fidelio.hu