Pannon Filharmonikusok

Vezényel

A műsorról

Beethoven, Brahms
A Coriolan-nyitány 1807-ben keletkezett, az V. szimfónia és a Leonóra-nyitányok szomszédságában. Megírására Collin Coriolan című drámája ihlette a zeneköltőt. Ez a ma már elfeledett színmű Plutarkhosz nyomán rajzolja meg Coriolanus alakját, és Beethoven képzeletét az Eroica szimfónia után ismét nyilvánvalóan a hős ábrázolásának lehetősége ragadta meg. Koncentrált szimfonikus alkotás; a dráma konfliktusának lényegét ragadja meg.
Érdemes összevetni Beethoven c-moll zongoraversenyének induló témáját Mozart hasonló témájával, az ő c-moll zongoraversenyének elejéről: ez utóbbi szenvedélyesebb, ugyanakkor nyíltabb, több lehetőséget kínál a továbbfejlesztésre, mint Beethoven szigorúan lezárt, komor négyütemes képlete, amely szinte önmagában reprezentálja az egész darab mondanivalóját. Bár a főtéma valóban egy tömbből kivésett egész, a mester vésője lepattint róla olyan részeket, melyeket külön is felhasználhat – írja szellemesen Pándi Marianne. Így igaz: a motivikus munka haydni öröksége centrális helyet foglal el a mű egészében. A lassú tétel elképesztő hangneme a c-moll után E-dúr. Vallomásszerű személyes hang, monológjelleg a sajátja, míg az utolsó tétel viszonylag konvencionális rondó.
Beethoven után mi is jöhetne más, mint az a mű, melyet sokan Beethoven tizedik szimfóniájának tartanak, Brahms I., c-moll szimfóniája. Megírásával 1854-ben kezdett foglalkozni, de csak bő két évtized után fejezte be, 1876-ban. Súlyos orgonapont fölött zuhan le az első tétel lassú bevezetése, melynek komorságától az egész tétel nem képes szabadulni. A második tétel egy álom, a harmadik egy furcsa scherzo, míg a negyedik tétel hosszasan vajúdó bevezetése után szólal meg a hang, az a téma, melyet legtöbben Beethoven Örömódájához hasonlítanak, az a téma, amely Brahmsnál pusztán hangszeres megjelenésében feloldódást, megbékélést, sőt, győzelmet jelent.

FÜLSZÖVEG | A koncerthez kapcsolódó beszélgetésről részletek...