Pannon Filharmonikusok

Vezényel

Olari Elts

Az 1971-ben Tallinban született művész nagy tiszteletnek örvend különleges interpretációs stílusa miatt, melyben az intelligencia és a tisztaság, érthetőség minden esetben tetten érhető. 2000-ben megnyerte a Helsinki Nemzetközi Sibelius Karmesterversenyt, melynek eredményeként 2001 és 2006 között a Litván Nemzeti Szimfonikus Zenekar vezető karmestere volt. 2006-ban elvállalta a Bretagne-i Zenekar újonnan… Bővebben

Közreműködik

Baráti Kristóf

hegedű

BARÁTI KRISTÓF gyermekkorát Venezuelában töltötte. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta Szenthelyi Miklós és Tátrai Vilmos tanítványaként. 1997-ben 3. díjat nyert a brüsszeli Erzsébet királynő Versenyen, második lett a párizsi Long-Thibaud Versenyen. 2010-ben elnyerte a hegedűsök Oscar-díjának tekintett Paganini… Bővebben

A műsorról

Műsor:

• Brahms: Tragikus nyitány
• 
Sosztakovics: I. hegedűverseny
• 
Brahms: I. szimfónia (c-moll)

Amióta Schumann zenekritikai újságjának hasábjain Johannes Brahmsot (1833-1897) mint szellemi örökösét méltatta, zenerajongók tömegei vártak az ifjútól szimfóniát. 1854-től készültek ugyan vázlatok, de a kész mű 22 évet váratott magára. Brahms időközben megírta a Német Requiemet, az 1. zongoraversenyt és egy sereg kisebb terjedelmű alkotást, ám be kellett látnia, hogy a szimfónia komponálásában félig megbénította őt a nagy előd öröksége: „El se tudjátok képzelni, milyen érzés Beethoven lépteit hallani a hátam mögött!”.1876-ban hangzott fel végül az 1. (c-moll) szimfónia (Op. 68), amelyet minden várakozó mesterműnek ismert el. Az 1. (Allegro) tétel hagyományos szonáta formában íródott, egyik jellegzetes témája hasonlít Beethoven 5. szimfóniájának „sors” motívumára. Ezt követi a békés hangulatú Andante sostenuto, majd a darab legrövidebb (Un poco Allegretto e grazioso) tétele. A finálé két fontos téma köré szövődött: egyik a nemes, Brahms által „alpesi kürt”-témának nevezett, a másikban Beethoven Örömóda-dallamát vélhetjük felfedezni (a szerző kommentárja: „ezt minden szamár észreveszi!”). A mű bemutatóját a szerző egyik barátja: Felix Otto Dessoff vezényelte.
Brahms egész életművében a klasszikus goethei egyetemességet kereste, amelyben az egyéni mondanivaló tökéletes formai arányokkal alkot egységet. Noha az 1880-as évek elején arról panaszkodott, hogy nincs semmilyen konkrét téma a gondolataiban, mégis feltehető, hogy Goethe Faustjához készült kísérőzenét komponálni. Mintegy színházi maszkot öltve két művet alkotott egyidőben: „az egyik sír, a másik nevet” – így jellemezte a két darabot. Kiadójának azt írta, hogy miután komponált egy vidám Akadémiai ünnepi nyitányt „két Gaudeamussal és minden egyebekkel”, melankolikus énjének egy tragédia-nyitánnyal kellett adóznia. Minthogy Brahms sosem tett kirándulást az azidőben hódító programzene területére, az Op. 81-es Tragikus nyitányt (1880) címével ellentétben végül nem követi drámai program, sem benne nem foglaltatik zenén kívüli élménytartalom.

Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) 1. Hegedűversenyét (a- moll, Op. 99) barátjának, David Ojsztrahnak ajánlotta. A számos reminiszcenciával teletűzdelt művet 1948-ban befejezte, ám az akkori kedvezőtlen művészetpolitikai klíma miatt Ojsztrahhal csak házi koncerten játszották el. Ojsztrah hangszalag felvételt is készített belőle. Sosztakovics úgy vélte, hogy a negyvenes évek Szovjetúniójában nem lenne bölcs dolog nyilvánosságra hozni a darabot. A hivatalos bemutató lehetősége két évvel Sztálin halála után adódott: 1955-ben Ojsztrah hegedűjátékával és a Leningrádi Filharmonikus zenekar közreműködésével hangzott el. A nagy volumenű koncert nyitó Nocturne-jét démoni Scherzo követi, amelyben egy pillanatra hallhatjuk a DSCH motívumot, amely a szerzőt képviseli több művében. A lassú tétel a barokk kornak hódoló Passacaglia, amely a repertoár egyik leghosszabb kadenciájába torkollik. A 4. tétel forgószélszerű Burlesque. A Zenemű a végsőkig próbára teszi a szólista technikai felkészültségét és állóképességét. Ojsztrah a hegedű szólót Shakespeare-i szerepnek nevezi.